Magzati életünktől kezdve a környezetünk reagál ránk. Ahogy megszületünk, és egyre cseperedünk, a környezet közvetlen visszajelzéseiből információt kapunk arról, hogy kik és milyenek vagyunk. Ezekből a visszajelzésekből, mintha csak egy beszélő tükörbe néznénk, megformáljuk saját elképzelésünket magunkról, így alakítjuk ki az énképünket, tehát azt a tulajdonsághalmazt és vélekedések gyűjteményét, ami által definiáljuk magunkat: azt, hogy kik is vagyunk. Arról is kapunk visszajelzést, hogy az egyes tulajdonságaink milyen következménnyel járnak: a környezet jutalmazza, dicséri vagy inkább ellenzi, bünteti őket. Ezeknek a külső ítéleteknek a mentén kezdjük el mi is értékelni magunkat, és tulajdonságainkat elfogadhatónak tehát pozitívnak vagy kevésbé elfogadhatónak címkézni. Ezáltal alakulnak ki a tulajdonságainkhoz fűződő értékítéleteink, tehát az önértékelésünk. Minél több pozitív visszajelzést kaptunk cseperedésünk során, minél pozitívabban értékelnek minket kívülről, annál inkább fogjuk mi is pozitívan értékelni magunkat. Így pozitív énképet fogunk kialakítani magunkról is, pozitívabb lesz az önértékelésünk, ez pedig meghatározza a magasabb önbizalmat és az erősebb önbecsülést.

Az önbizalom és önbecsülés megalapozása az első 7 életévben történik, majd a kamaszkor végéig formálódik. Kezdetekben a közvetlen környezetnek, a szűk családnak (szülők, testvérek) van ebben a legerőteljesebb szerepe. Az idő előrehaladtával a kör kibővül: ahogy a gyermek érdeklődése is tágul és kinyílik a világra, úgy lesz egyre fontosabb szerepe a tágabb környezet visszajelzéseinek is. Az óvoda és iskola megjelenésével pedig már a kortársak és más fontos felnőttek is jelentős hatást gyakorolnak az önértékelésre. Minél erősebb az érzelmi kötelék, annál jelentőségteljesebb a kötődés tárgyát képező személytől érkező reflexió. A kamaszkor közeledtével a felnőttek háttérbe szorulnak és egyre inkább a kortársak visszajelzései, megítélései lesznek a fontosak az önbizalom tovább alakításában, megerősítésében, fenntartásában.

Az így kialakult önbizalommal, önbecsüléssel lépünk a felnőtt korba, ahol már kevésbé formálódnak, inkább automatikusan működnek, ami azt jelenti, hogy már nem az önbizalom alakul, hanem mi formáljuk a valóságot és a minket ért hatásokat ennek megfelelően!  Egyszerűen annak megfelelően fogjuk magyarázni a helyzeteket, amilyen az önértékelésünk. Például, ha alacsony önértékelésűként nem akarjuk elhinni, hogy mégis sikerült levizsgáznunk, akkor biztosan megpróbáljuk a szerencsés tételhúzással, a széliránnyal, vagy a kedvenc ruhánk „szerencsehozó hatásával” megmagyarázni az eseményeket. Ellenkező esetben, ha rendben van az önértékelésünk, akkor sem fogunk összeomlani, ha sikertelen vizsgát tettünk, és ahelyett, hogy magunkba zuhannánk, továbbra is azt fogjuk gondolni, hogy ennél sokkal többre vagyunk képesek, ezért még motiváltabban fogjuk belevetni magunkat a pótvizsgára készülésbe.

Köszönöm, hogy elolvastál! Ha tetszett a cikk, és érdekesnek találtad, akkor ajánlom figyelmedbe a következő fejezeteket is, amelyekből részletesebben kiderül majd, hogy a legfontosabb életkori szakaszokban hogyan alakul, formálódik az önbizalom. A 4. részt a magzati kor szerepéről az önbizalom megalapozásában itt olvashatod el!

A sorozat többi részét pedig itt érheted el:
http://benesandrea.hu/blog-2/