Szakemberként nehéz dolog és könnyen támadható téma a magzati kor szerepéről írni, főleg az önbizalommal összefüggésbe hozni, ugyanis semmiféle tudományos bizonyítékkal nem fogok tudni szolgálni, inkább csak a saját meglátásaimra és tapasztalataimra tudom alapozni a leírtakat. Mégis tartom annyira fontosnak ezt a témát, hogy felvállaljam ezt az írást.

Amit viszont már a tudomány is elfogadott, hogy az a kis lény a pocakban bizony már reagál a külvilág ingereire és az édesanyja érzelmeire. Az is elfogadott tény, hogy a csecsemőkorban és a kisgyermekkorban ért hatások nagyon is kihatással vannak ránk még felnőtt korunkban is: hat a személyiségfejlődésünkre, az automatikus reakcióinkra…stb. Akkor miért gondolnánk, hogy a magzati kor ebből a szempontból különbözik és nincs hatással a későbbi életünkre? Meggyőződésem, hogy legalább ugyanolyan meghatározó szerepe van a magzati kornak, mint más fejlődési szakaszoknak, csak ezeket az élményeket nem tudatos szinten őrizzük, valamint kívülről is sokkal nehezebben tetten érhető folyamattal van dolgunk.

Ha a magzati korban szerzett élmények hatását szeretnénk megvizsgálni, akkor 3 kérdést mindenképpen érdemes körüljárnunk és ezek lesznek meghatározóak az önbizalom alakulása szempontjából is:

• Várták-e, tervezték-e a szülők a gyermek érkezését?
• Milyen neműnek várták a gyermeket és a gyermek „eleget tett-e” ennek az elvárásnak?
• Milyen érzésekkel és milyen életesemények közepette töltötte az édesanya a várandósság idejét?

(1) Mindenkinek van egy tudatalatti élménye arról, hogy a szülei mennyire várták, mennyire tervezték az ő érkezését, illetve hogy hogyan reagáltak arra, amikor kiderült a megfogantatásuk. Ez felfogható az egyik első elfogadás vagy elutasítás élménynek, amit a létezésünkkel kapcsolatban megéltünk és mélyen elraktároztunk. Ha így gondolkodunk róla, egyértelmű, hogy a létezésünk kezdetleges elutasítása a későbbi önbizalmunkra inkább negatív hatással lesz, míg létezésünk szeretetteljes fogadása pozitívabb alapot fog biztosítani a későbbi önértékelésünkhöz is.

(2) A ránk irányuló elvárásokat is érzékeljük már magzati korban és ezek közül az egyik legfontosabb a nemünkre irányuló elvárás, valamint az az élmény, hogy ennek sikerült-e eleget tennünk. Ha sikerült eleget tennünk ennek az elvárásnak, akkor bezsebelhetjük az első megfelelés-élményt, ha viszont ez nem sikerült, akkor egy olyan tudatalatti kudarcélményt tudhatunk magukénak, ami az létezésünk létjogosultságát fogja megkérdőjelezni és később negatív hatással lehet az önelfogadásunkra, sőt akár egy állandó tudattalan bizonyítási vágyat is életben tarthat bennünk. Igen ám, de hiába minden bizonyítási törekvésünk, annak az eredeti elvárásnak valójában sosem fogunk tudni megfelelni… így a kiolthatatlan megfelelési vágy rabjává válhatunk és sose érezzük beteljesültnek, “elég jónak” magunkat. A nemünkre vonatkozó kezdetleges elvárás ráadásul nem csak az önbecsülésünket, hanem a nemiségünk megélését és szélsőséges esetben még a szexuális irányultságunkat is befolyásolhatja.

(3) A várandósság ideje alatt az anya és magzata szó szerint egy – közös testbe vannak összezárva és ezért közös rendszert alkotnak. Mivel a magzatnak még nincs teljesen elkülönült éntudata, vagy testtudata ezért az édesanya élményei mind rajta is keresztül mennek, az impulzusokat ő is érzékeli, sőt megéli. Természetesen ezek sem lesznek tudatos emlékek, inkább csak amolyan érzelmi-élmény lenyomatokként maradnak meg a tudatalatti tartományban, melyek később egy emlékeztető inger hatására akár aktivizálódhatnak is. Tegyük fel, hogy az édesanyánk egy szomorú pillanatában zenét hallgatott, mialatt velünk volt várandós – mi pedig később arra leszünk figyelmesek, hogy ugyanaz a zeneszám automatikusan egy mélyről jövő szomorúságérzést ébreszt fel bennünk – könnyen kiderülhet, hogy ez valójában az édesanyánk egykori élménye, amit vele együtt mi is átéltünk!

Hangsúlyozom, hogy a fenti leírás nem tudományosan bizonyított tényeken alapul, inkább csak tapasztalati alapú következtetés. Először ijesztően hathat, hogy már ilyen korai szakaszban ennyi „defektet” össze tudunk szedni, vagy adhatunk mi magunk magzatunknak, hiszen nincs az az édesanya, akiben ne lenne egy szemernyi ijedtség sem a várandósság ideje alatt, vagy ne élne át kisebb-nagyobb negatív élményeket, esetleg sose lenne rosszkedvű 9 hónap alatt. Természetesen nem kivédhető minden negatív hatás, de a későbbi önbizalom-építéshez mégis nagyon jó alapot biztosít, ha a lehetőségekhez képest a legszeretetteljesebb és negatív élményektől  minél inkább mentes légkört tudunk biztosítani, nem csak a magzat, hanem az édesanya számára is, valamint a magzat felé tanúsított, feltétel nélküli, elvárásmentes, elfogadó viszonyulás. Azt se felejtsük el, hogy akármennyire is előnyös vagy hátrányos helyzetből indul valaki, ez egyáltalán nem determinálja a későbbi sikerességet, hiszen ez csak annyit jelent, hogy könnyített vagy nehezített pályáról indul, de hogy ezután meddig jut el, az őrajta, a saját hozzáállásán és erőfeszítésein fog múlni!

Adjuk meg magzatunknak, amit megadhatunk és bocsássuk meg szüleinknek, ha ők még nem ilyen tudatosan törődtek velünk ebben a nagyon korai szakaszban. És ne feledjük, az, hogy mostanra hová jutottunk vagy a jövőben mihez kezdünk a „saját alapcsomagunkon” túl az most már csakis rajtunk múlik!

Köszönöm, hogy elolvastál! Ha tetszett a cikk, és érdekesnek találtad, akkor ajánlom figyelmedbe a következő fejezeteket is, amelyekből részletesebben kiderül majd, hogy a legfontosabb életkori szakaszokban hogyan alakul, formálódik az önbizalom. Az 5. részt a csecsemő- és kisgyermekkor szerepéről az önbizalom megalapozásában itt olvashatod!

A sorozat korábbi részeit pedig is itt érheted el:
http://benesandrea.hu/blog-2/